A Csendes-óceán és az Andok hegyvonulat közé szoruló országnak az északi felébe látogattunk, a perui–bolíviai hármas határ vidékére, a világ legszárazabb sivatagába.
ABLAKTÖRLŐ, AZ VAJON MI LEHET?
A fővárosból, Santiago de Chiléből több mint két óra repülőút a legészakibb város, Arica. Az alig kétszázezer lakosú település az örök tavasz városa: szinte sohasem esik az eső, és az óceán fölötti szelek tökéletesen temperálják: nyáron 29-30, télen átlagban 25-26 fok van. Mivel az Atacama a föld legszárazabb sivataga, a levegő páratartalma alig húsz százalék körüli – errefelé az autókon nincs ablaktörlő, mert teljesen fölösleges. Az eső tehát ritka vendég, viszont annál gyakoribb a földrengés: naponta átlag hét-nyolc kisebb rengést regisztrálnak, és háromhetente van egy komolyabb földmozgás.
HALAT HALLAL
A kirándulást érdemes a kikötőben kezdeni, ahol a halászok éhes pelikánok, macskák és egy komplett fókacsalád jelenlétében tisztítják meg az aznapi fogást. Cápákat darabolnak (a kikötőtől néhány lépésre lévő halpiacon egész nap árulják a kékcápa húsát), vajhalat, hatalmas kardhalakat dolgoznak fel, de itt mossák le a sokféle kagylót is a rájuk tapadt moszatoktól. Ha itt eszünk, feltétlenül meg kell kóstolni a fehér húsú halakból nyersen készült chevicét. Ez egy perui eredetű különlegesség, amelyet úgy készítenek, hogy haldarabokat és egyéb tengeri herkentyűket apró darabokra vágnak, majd hagymát, édesburgonyát és többféle citrom levét teszik rájuk – utóbbi tulajdonképpen bepácolja a húst, így egyáltalán nem tűnik nyersnek az étel. De érdemes megkóstolni a kikötő kis bódéjában kapható hallevest is: hatalmas tányérban elképesztő mennyiségű halat, kagylót és egyéb különlegességet kapunk, tulajdonképpen egész napra elegendő kalóriát. Ha pedig gourmet-élményekre vágyunk, fel kell keresni a tengerparti Rayu éttermet – nem olcsó, de Michelin-csillagos színvonalon kóstolható meg a Csendes-óceán teljes élővilága.
FOLYÓVÖLGYBŐL EGYENESEN A MARSRA
A sok ezer méteres csúcsok közelében érdemes fellátogatni a hegyekre is. Az út a Lluta folyó völgyében vezet – ez a térség éléskamrája, ugyanis az indiánok több ezer éve beültetnek minden egyes négyzetmétert. A jó klímának köszönhetően évente többször is van zöldség- és gyümölcsszüret, és ne feledjük, mindez gyakorlatilag a föld legszárazabb helyén!
A völgyből kiérve a tizenötmillió éves kő-és homoksivatagban találjuk magunkat, szó szerint holdbéli tájon – semmi sem marad meg a forróságban. Errefelé kön�nyen eltelhet ötven esztendő is egyetlen csepp eső nélkül, így teljesen hihető, hogy a tudósok még mikrobák szintjén sem találták az élet nyomait. Nem véletlen, hogy itt kísérletezik ki a marsi expedíciók eszközeit.
SZIGORÚAN VÉDETT GYERTYATARTÓK
Nyaktörő szerpentineken keresztül vezet az út, kétezer méter magasra felérve a sivatag átvált az Andokba – ezt onnan tudni, hogy a kopár hegyeken megjelenik az egyik legfurcsább élőlény, a többkarú gyertyatartóra vagy fordított csillárra tökéletesen hasonlító kandeláberkaktusz. Ez a növény kizárólag itt él a földön: évente alig néhány centit nő, így érthető, hogy szigorúan védik az akár ötméteresre is megnövő növénycsodákat. Kétezer és háromezer méter között érzi jól magát, így pontosan tudjuk, mikor léptük át a három kilométeres magasságot: amikor már nem látunk több „gyertyatartót”. Mivel eső nincs, a hajnali párából nyeri ki maga számára a nélkülözhetetlen nedvességet.
ELŐ A KOKALEVELEKKEL!
Háromezer méter fölött már ott a Lauca Nemzeti Park. Itt már van növényzet, ezért könnyen láthatunk békésen legelésző vikunyákat – a háziasított lámák vadon élő rokonait. Itt érdemes elkezdeni rágcsálni a kokalevelet vagy kortyolgatni a kokateát, mert négyezer méter felé közeledve hamar jelentkeznek a magashegyi betegség tünetei. Az oxigénhiányos állapotban állandó szédülés, hányingerrohamok, borzalmas fejfájás teszi rémálommá az élményt – nem árt ezért napokkal előtte elkezdeni szedni az erre a betegségre használatos gyógyszert, így megelőzhetjük a tüneteket.
TÖBB EZER ÉVES MOHÁK BIRODALMA
Négyezer és néhány száz méteren már a világ egyik legmagasabban lévő óriásfennsíkján, az Altiplanón járunk – havas vulkánkoszorúk ölelésében egy akkora sík terület ez, amelynél csak a tibeti fennsík nagyobb. Itt található a Chungará-tó, amely milliónyi flamingó és más egzotikus madár otthona. Kristálytiszta vizének köszönhetően egész mélyre lelátni – a legnagyobb mélység 33 méter, és nyüzsögnek benne a halak. A tó ajmara eredetű neve egyébként azt jelenti: moha a kövön, és nem véletlen a névválasztás, mert a partján különleges mohák nőnek. Neonzöld a színük, yaretának hívják őket, és mivel nagyon lassan nőnek, nagyobb példányaik akár két-háromezer évesek is lehetnek.
VULKÁNOK SZÜLETÉSE
A Chungará tó fölött két, hóval borított egykori vulkán is látszik. Az indiánok földje ez, ezért természetes, hogy mindkét hegynek története van. Parinacota, egy erős és gazdag törzs sarja beleszeretett az ellenséges törzs vezetőjének lányába, Pomeraméba. Az indián Rómeó és Júlia története az európaihoz hasonlóan tragikusan alakult: a bűnös kapcsolaton feldühödött szülők megölték a szerelmespárt, de a természet felháborodott a kegyetlenségen, és két egyforma méretű vulkánnal emlékeztet a fiatalokra. A vulkánok természetesen kitörtek, elpusztítva az egymással háborúskodó törzseket, és a kataklizma után láva helyett könnyezni kezdtek, ebből alakultak ki a tó és a lagúnák, örök mementójaként a feleslegesen kiontott vérnek.
